2014. április 3.

Sevilla és John Ford

Hónapok óta nem tudtam írni erre a blogra, pedig sokszor szerettem volna, csak az élet folyamatosan ide-oda vetett, és nem maradt energia, inspiráció. Talán a tanszékvezetői feladatok, a tanítással kapcsolatos kötelességek, esélyegyenlőségi tevékenységek, Digitális Kultúra mesterképzési szakirány szervezése, a Shakespeare Bizottsággal kapcsolatos teendők, egy általam is szerkesztett könyv megjelenése, egy konferencia, egy MOOC kurzus elvégzése a felsőoktatás jövőjéről, egy Taekwon-do danvizsga és megszámlálhatatlan más apró-cseprő ügy vonta el a figyelmemet. Most azonban eljött az idő a nagy visszatéréshez, amihez az ötletet egy két héttel ezelőtt lezajlott konferencia adja.
 Március közepén két év után újra visszasodort a jószerencse a gyönyörűséges Sevillába. 2012-ben egy Shakespeare-konferencián vettem rész itt, most pedig egy John Ford filmjeit tárgyaló kerekasztal beszélgetésszerű konferencián. Akkor a sevillai egyetem egyik legszebb épületében rendezték a konferenciát, ami eredetileg dohánygyár volt, esetleg Carmen is ott dolgozhatott—mondták a helyiek. Akkor minden nap az egyetem épülete melletti szálloda mellett vitt utam, és mindig megcsodáltam (az enyém egy egyszerű szállodácska volt a város központjától nem messze), illetve sokszor szomorúan gondoltam, hogy ebben a szállodában soha nem fogok megszállni, olyan királyian drágának nézett ki. Most pedig a konferencia teljes programja a kerekasztal beszélgetésektől az étkezésekig, a kávészünetektől a szállásig ezen a gyönyörű helyen zajlott le.. Látszik, csak kívánni kell, aztán a dolgok bekövetkeznek maguktól, még az oly valószínűtlenek is, minthogy az életben élvezhessem a Hotel Alfonso XIII királyian drága vendégszeretetét.
Maga a konferencia programja a hat kerekasztal beszélgetést foglalt magába hat John Ford filmről, amelyek 1939 és 1962 között készültek, és a Nyugat meghódításáról szóltak. A Stagecoach cíművel kezdtük, majd jött a My Darling Clementine, a Fort Apache, The Searchers, The Men Who Shot Liberty Valance és a sort a Wagon Masters zárta. A hat filmben közös, hogy mind egyetlen műfajba sorolódnak, mindegyik western, ám mindegyik máshogy fogalmazta meg a Nyugatot, a vadnyugatot, a lehetőségek és vágyak, veszteségek és nyereségek területét. Először is az esetek többségében rendelkezésre állt a színes film, mint hordozó, Ford mégis csak egyetlen egy történetet mondott el a színes film adta lehetőségeken keresztül. A színek hiányát a sötét és világos és a közöttük található számtalan árnyalat, a hihetetlen színészi játék (John Wayne megkapó mindennapisága, Henry Fonda sokoldalúsága és James Stewart meggyőző természetessége), továbbá a történetmondás komplexitása kompenzálták.
Bár mindegyik film megéri az önálló méltatást filmtörténetileg és egyéb módokon, az elkövetkező bejegyzésekben egyetlen egy szempontból közelítem meg őket, mégpedig az angol reneszánsz irodalmon keresztül. A reneszánszhoz köthetőség idézetekben, ügyesen elhelyezett idézetekben, illetve egy esetben a különleges hangulatban jelenik meg. Miközben a reneszánsz angol irodalom, pontosabban Marlowe és Shakespeare utalásokat veszem szemügyre, feltérképezem meglehetősen történetietlen módon, mintegy mellékhatásként, az értelmiség helyzetét a vadnyugaton, ahol a társadalmi infrastruktúra és civilizáltság alakulásával a gyógyítástól eljutunk a média szerepéig. Ezt az utat a következő hetekben fogjuk bejárni egy blogbejegyzés egy film alapon.