2013. július 26.

Faustus az Urániában

Az előző bejegyzésemben arról írtam, hogy az Uránia Filmszínházban a londoni Globe és Nationa Theatre előadásait vetítik időnként. Pontosabban arról, hogy milyennek láttam az Urániában vetített John Dove rendezte All’s Well That Ends Well (Minden jó, ha vége jó) előadást. Akkor azt is ígértem, hogy az utóbb megtekintett Marlowe Doctor Faustusáról is be fogok számolni. Ha lassan is, de most eljött a pillanat. Elöljáróban csak annyit, hogy ez az előadás sokkal inkább tetszett, ötletesebb, szellemesebbnek, izgalmasabb találtam, de, hogy ne hangozzék kritikátlan fogyasztói bejegyzésnek ez, egy-két szót a magyar feliratról is szólok.

Látszólag a Mathew Dunster rendezte Doktor Faustus a Globe tradicionalista előadásainak  sorába tartozik. Gyönyörű, reneszánsz korabeli kosztümöket viselnek a színészek, a színpadot szimbolikus díszlet alakítja a jelenethez teret hagyva a szó hatalmának, a színház varázsához, a  férfi színészek férfi szerepet, a női színészek nő szerepet játszanak, bizonyos színészek szerepeket dupláznak, tripláznak, amely érdekes jelentésrétegeket alakíthat ki. Szövegnek a rendező az ún. „B” szövegváltozatot használta, azaz azt, amelyik hosszabb és változatosabb, amennyiben a komoly jeleneteket mindig követi egy humoros is a kevésbé emelkedet—nyelvileg és társadalmilag egyaránt—szereplőkkel.  A színészek kitűnően megbirkóztak a drámai jambussal, érthető és emelkedett a hangzó szöveg.

A hagyományőrző előadásban mindig örömmel várja a néző az ötletességet is, azaz olyan jeleneteket, amelyekről tudja, hogy fontosak és nehezek, illetve a váratlan megoldásokat. Három ilyen jelenetet emelek ki a sok lehetőség közül: egyet a nehéz és fontos jelenetek közül, kettőt a váratlan megoldások közül. Először, a darab egyik legfontosabb jelenete, Heléna megcsókolása. Ez a jelenet kulcsfontosságú a darab szempontjából, ugyanis ez az igazi fordulópont a darab menetében, vagy legalábbis egy másik értelmezést erősít meg ennek elrontása. A jelenet értelmezése azonban nem önmagában fontos, hanem a darab egésze szempontjából, vagy másképpen egy olyan szereplő szempontjából, aki meg sem jelenik a műben, csak markáns jelenléte tapasztalható néha konkrétan, néha elvontabb szinten. Ez a látens szereplő pedig Isten.

Isten jelek által szerepel a mű világában, viszont az utolsó jelenetben nagyon tragikus a (látszólagos) hiánya. Kezdjük a végével. A mű és a fő- és címszereplő utolsó 60 sora a tragédia végső, talán legfájdalmasabb jelenete, amikor Faustus Istenhez fordul, hogy ne kelljen a szerződés szerint átadnia a lelkét Lucifernek. Ezt a részben legalábbis Istenhez forduló beszédet lehetséges úgy értelmezni, mint egy olyan jelenetet, ahol Istennek segítenie kellene, vagy lehetne Faustusnak, hiszen Isten mindenható gondviselése nyugodtan megmenthetné a bűnös Faustust. Isten azonban mintha füle botját sem mozdítaná. Furcsa ez a csend, hiszen Isten végig jelen volt a mű világában már a darab elejétől, amikor megalvasztotta Faustus vérét, megjelent az írás, hogy meneküljön. Az Ő szándékait jeleníti meg a Jó Angyal és az Öreg, akik Faustus vissza szeretnék terelni Jézushoz. Az összes pokolfajzat csak akkor lehetségesek, ha van Isten, hiszen csak egy keresztény teológiai univerzumban van létjogosultságuk, ami Isten nélkül önellentmondás. Isten tehát végig jelen van a műben, miért nem menti hát meg Faustust—kérdezhetnénk ártatlanul.

A válasz talán abban a jelenetben keresendő, amikor Faustus megcsókolja Helenát. A császár udvarában—egy korábbi jelenetből—megtudjuk, hogy amikor Faustus Mephistopheles segítségével megidéz egy halott történelmi hírességet, valójában csak egy előadást szervez meg. A megidézett halott csak egy pokolból megidézett szellem, aki színészként megjeleníti a halottat. És mint a színházban, a szellemhez nem lehet sem szólni, sem megérinteni. Faustus ezeket a szabályokat tudja, hiszen ő tájékoztatja a nézőket róluk. A szabályokat tudva szegi meg őket, amikor Helénát megcsókolja. És a következményt el is mondja, amikor a csók édességét és eksztatikusságát úgy hozza szóba, hogy Heléna ellopta a lelkét, és kéri, egy újabb csókkal adja vissza. A lélek elvesztése tehát tematizálódik a beszédben.

Érthető, hát, ha a néző várja, hogyan tud súlyt adni a Heléna-jelenetnek a rendező, és jelen esetben egy kicsit csalódik is. A jelenet absztrakt jelentőségét látszik hangsúlyozni a csók kevéssé erotikus töltöttsége. Különösen feltűnő ez az elvontság, hiszen az előadásban kifejezetten erotikus felhangú jelenetek is vannak, és nemcsak a főbűnök megjelenítésénél, hanem még egy olyan neutrális jelenetben is, amikor szőlőt szerez Faustus (Paul Hilton) az állapotos, és ezért kívánós császárnénak. Meglehetősen erotikusra sikerül ez a szőlőszerzési akció, hiszen Faustus a császárné szoknyája alól varázsolja elő miközben a császárnő nemi aktushoz illő lihegést és vonaglást mutat. Az erotikát nélkülöző csókjelenet elvontsága azonban kevés ahhoz, hogy üljön a teológiai jelentésréteg, más eszközt ugyanis nem használ a rendező. Az események pörögnek, nem marad ideje a nézőnek elgondolkodni a jelenet fontosságán. Isten hallgatása így a darab végén magyarázat nélkül marad.

Ennek a fontos jelenetnek a súlytalansága azonban nem ront az előadáson, ahol minden jelen van, hogy megmozgassa a nézők fantáziáját. Az ördögök ábrázolása nagyon látványos, például ötletes, ahogy Mephistopheles első megjelenésekor két-három embermagasságú bikaszarvakkal ellátott fenevadként jelenik meg. Amikor pedig Faustus megkéri, hogy jelenjen meg egy kicsit szalonképesebb formában, a rémisztő jelenés kettényílik, és kilép belülről az ördögöt alakító színész (Arthur Darvill).  Hasonlóan ötletes és látványos az a jelenet, amikor Faustusnak levágják a fejét, egy pillanatra a nézőt is megtéveszti a látvány. Szellemes és nagyon látványos a hét főbűn előadása. Továbbá meglepően erős jelenet az, amikor a nedvességre eltűnő ló gazdája lép a színpadra, és a csuromvizes ruháiból úgy csavarja ki a vizet, hogy a nézők is jócskán kapnak belőle, majd meztelenre vetkőzik.

Az előadás tehát igazán jó szórakozást nyújt, mégha jelentésrétegek áldozatul is esnek. Nagyon tetszett tehát a látvány, a gondolatgazdagság és az ötletesség. A moziverzióban még az is meglehetősen jónak tűnt, hogy a két felvonás között a szünetben beszélgetést is meg lehetett hallgatni a fordítóval, Szabó Stein Imrével. A beszélgetés nagyon fontos, ugyanis annak, aki eddig nem tudta, kiderült, hogy a darab feliratozása meglehetősen furcsa logikát követett: a feliratok nagy része Szabó Stein fordítására épül, de néha András T. László szövege is bekerült, és a filológiai pontosság kedvéért végig nagybetűvel szedték ezt a vendégszöveget. Másfelől az is kiderült, hogy Szabó Stein fordítása egy modern színházi előadáshoz készült, ahol Faustus úgy jelent meg, mint egy média-örült figura. Fontos volt ezeket kideríteni, ugyanis a moziélményt nagyban rontotta a magyar felirat. Kevésbé talán, hogy nem lehetett érteni, miért a két betűtípus. Sokkal inkább zavaró volt az, hogy a magyar szöveg néha félrevezető volt, hiszen néha elcsúszott, néha pedig a modern előadáshoz készült magyar szöveg és a tradícionalista rendezői felfogás ütötték egymást. Különösen szembetűnő volt ez akkor, amikor például Faustus angolul azt mondta, hogy képzeljünk el valamit, míg a magyar felirat arra buzdította a közönséget, hogy nézzenek bizonyos képsorokat. A magyar felirat és színházi előadás sok esetben nem jöttek ki jól egymással, és így érdemes volt a magyar szöveget figyelmen kívül hagyni, és az angolra támaszkodni kizárólag.


Mindent összevetve tehát szórakoztató előadásnak lehetett tanúja az Uránia Filmszínház közönsége. Először is láthatott egy, ha nem is túlságosan erőteljes, de nagyon ötletes, látványos és hagyománytisztelő előadást. A médiumok és nyelvek közötti átmenetek során azonban sokat vesztett is: a színházi élményt nem egészen tudta hazahozni a filmes változat, a magyar felirat pedig esetenként nem megkönnyítette, hanem megnehezítette a befogadást. Talán érdekes lenne azon elgondolkodni, hogy hogyan lehetne egy egészen önálló élményt kitalálni az Urániában látogató közönség számára, hogy ne tűnhessen úgy, hogy egy eredeti színházi élmény filmre felvett, és ezáltal szürkébb változatát kapja. Jó ötlet a bevezető, és jó ötlet a szünetben a beszélgetés valakivel. Ezen az úton továbbmenve, lehetne talán még egy további beszélgetést létrehozni tea mellett az előadás után.