2013. június 7.

Minden jó lenne: a Globe az Urániában

Érdekes kezdeményezésnek lehetünk tanúi a londoni Globe és National Theatre részéről, hiszen a világ bármely mozijában, már amelyik, gondolom, szerződést köt velük, meg lehet tekinteni bizonyos színházi előadásaikat. Magam az Uránia Filmszínházban két színdarabot láttam így, kedves ismerőseim jóvoltából, mégpedig Shakespeare Minden jó, ha vége jó-ját, és Marlowe Doktor Faustusát. Mindkét előadás érdekes és tanulságos volt a maga módján. Ebben a bejegyzésben a Minden jó, ha vége jóról szólok „a hagyomány terhe, avagy minden jó lenne, ha a vége és a többi része is jó lenne” szempontjai alapján.

John Dove rendező Minden jó, ha vége jó színpadi képét a reneszánsz és a Globe Színház hagyománytisztelete jellemzi, azaz a színházi illúzió és a nézőtér valóságának összemosására játszik. Az illúzió és valóság közötti különbség feloldásának gondolatára épül a színpad szerkezete, hiszen a főszínpadot egy hosszú nyúlvánnyal meghosszabbították, és ezáltal mintegy belevezették a nézőtérbe. Így a színészek többször a közönség állóhelyein keresztül jutottak el a főszínpadra, ezáltal a szereplők és nézők időnként teljesen egy dimenzióban mozogtak. A választóvonal áthágását volt hívatva még elősegíteni a darab elején a bevezető részben az a jelenet, amikor a színészek még nem kezdték el a darabot, hanem kimentek a színpadra, lehajoltak a színpad szélénél, és az ott állókkal beszélgettek egy keveset. Nagyon tetszhetett ez a közjáték a megszólítottaknak, mert a vetített előadás szünetében, a közönséggel készített rövid riportokban több megkérdezett is kiemelte ezt a kedves gesztust. Természetesen magam is értékeltem ezt a közvetlenséget, még akkor is, ha a moziban ennek meghittsége nem tudott hatni.

Másik két szempontból is meglehetősen hagyománytisztelő, mértékletes volt a színpadkép: a díszletek és a kosztümök tekintetében. A legjobb reneszánsz hagyományoknak megfelelően a színpadot meglehetősen kopáran hagyták, legfeljebb szimbolikus díszleteket helyeztek el rajta. A kopár színpad így teret adott, pontosabban hagyott a szavaknak, hogy a néző szabadon képzelhesse el a szöveg alapján, hogy hol is játszódik az adott jelenet. A színpad kopárságát a szép és látványos, reneszánsz korabelinek tűnő, kosztümök ellenpontozták a hagyományoknak megfelelően. A képi világ, azaz a szimbolikus tér és a veretes ruházat tehát mértékletes és nagyon hagyománytisztelő módon jelenítették meg a dráma világát.

A hagyománytisztelet jellemezte a színpadképen túl a darab rendezését is, ám ezt nem tudom teljes mértékben erénynek nevezni. Ez a hagyománytisztelet néha inkább az ötlettelenséget palástolta. Persze találhatunk érdekes ötleteket, zenés-táncos jelenetet, látványos megoldásokat, de az egész előadás mégis túlságosan hagyománytisztelő volt, mintha nem mert, vagy nem akart volna a rendező elgondolkodtatni, felrázni. Mintha nem sokkal többre törekedett volna a rendező, minthogy a nagy költő sorait felmondassa a színészeivel, akik mindezt szépen meg is tették. Ez a szövegmondásra alapozó rendezés azonban talán kevés a színházhoz. Nem mondom, hogy eleve egy nagyon ütős színmű lenne ez a Minden jó, ha vége jó, de azért rejlenek benne lehetőségek.

Először is Helenából sok mindent ki lehetett volna hozni. Lehetett volna a machiavellista intrikus, aki minden akadály ellenére megszerzi magának Bertramot. Minden akadály ellenére, különösképpen Bertram ellenére, aki csak egyszerűen közömbös iránta. Olyannyira machiavellista is lehetett volna, hogy simán beáldoz egy itáliai prostit az ügyeskedésével saját ügyének érdekében. Vagy lehetett volna a hiper feminista, aki a teljes férfitársadalmat lehengerli, bedarálja okosságával, tanultságával, karizmatikus jelenlétével. A királyt, akit meggyógyít, és akitől cserébe egy általa választott férjet kér magának. Bertramot, akire levakarhatatlanul tapad, miközben legyőzi Bertram érzelmeit, akadályokat, távolságot. Aki még azt is vállalja, hogy úgy fekszik le Bertrammal, hogy tudja, a másik azt hiszi, egy másik hölggyel hancúrozik. Az ebben rejlő különös ellentmondás, ti. a győztes, aki a végletekig megalázza önmagát, izgalmas témája lehetett volna ennek a darabnak. Ehhez képest azonban Ellie Piercy egyik lehetőségre sem játszik, hanem a világ legtermészetesebb módján végigcsinálja a szerepét.

Persze még ez a természetesség is lehetne elgondolkodtató: egy moráltalan világban a legeslegtermészetesebb szándék az unalmasan halálos önmegvalósítás. Heléna természetesen kegyetlen önmegvalósítása saját személyiségének, boldogságának, létének a felszámolását is magával vonja, csak ezáltal jöhet létre. Ezt azonban tudatosítani kellett volna valahogy a nézőben, talán a kevesebb hagyomány, kevesebb szövegfelmondás révén. Ahogy azonban az események peregnek,  a nihilista önmegvalósítás nem tematizálódik. A közönség önfeledt örömmel veszi tudomásul, hogy Heléna megkapja Bertramot, és nem tud elgondolkodni azon, vajon kinek jó ez a vég.

Egy ügyes rendezés még a közönség önfeledt öröméből is erényt kovácsolhatott volna. Polgárpukkasztó módon, vagy finom cinizmussal a közönség arcába vághatta volna, hogy nézzétek csak, magatokat látjátok minden amoralitásotokkal és kicsinyességetekkel, és, ami talán rosszabb, még örültök is. Ekkor a közönséget is beszippanthatta volna ugyanaz a morális vákuum, ami a darab szereplőit jellemzi. Vagy értésünkre adhatta volna ennek fordítottját is, azaz azt, hogy a közönség amoralitásának leképeződése valójában a színjáték. Azonban egyiknek sincs semmi jele a darabban.

A darabban annak találjuk reményét, hogy a hagyomány elviszi a hátán a színművet, a közönség pedig kötelességszerűen, hagyománytiszteletből örül. Ez azonban kevés, különösen akkor, ha egy további szűrő tompít. Ez a szűrő, nekünk az Uráni Filmszínházban jelenlevő nézőknek a film, a médium. Lehet, hogy a színházban ez a rossz értelmű hagyománytisztelet elsikkad az előadás valósága mellett, a jelenlét varázsában. A moziban mindez azonban unalmas, hiszen itt nem látunk embereket, csak a filmre vett előadást, nem lélegzünk együtt a szereplőkkel, a többi nézővel, akiket ugyanúgy látnánk a színházban. A mozi sötét nézőtere, a jelenetek felvettsége, mind elhomályosítják a színház pillanatról pillanatra megélt, testközelből érezhető varázsát.

A közvetettség szűrőjén is azért átsejlett valamennyi a varázsból. Janie Dee, Bertram édesanyjaként és James Garnon Parollesként magával ragadó alakítást nyújtottak. Dee érett eleganciája és karizmatikus jelenléte elhomályosítja Helenát, nemcsak mert egyszer felpofozza, hanem mert, minden érzelmet, gondolatot hitelesen és magával ragadóan játszott. James Garnon tettei nevetségesen kisstílűek, számos esetben falstaffi mély-magasságokban mozogtak, különös példa erre a kínvallatási jelenete, amely egyszerre nevetséges és mégis megrázó. Amikor Parolles és / vagy a grófnő a színpadon állnak, a játéktér megtelik élettel, magukkal ragadják a nézőket, még a moziban is. Amikor őket látjuk, világos minden, tudható, mikor kell sírni vagy nevetni, gondolkodni vagy fogyasztani, amit kínálnak.


Dee és Garnon lebilincselő játéka sem tudta azonban kiszabadítani az előadást a hagyománytisztelet kényelmes unalmából, amelyet egy kicsit talán felerősített a mozi közvetettsége. Mindezt csak az tompítja valamelyest, hogy mégiscsak egy londoni előadást nézhettünk meg itt Budapesten, és ennek lehetővé tételéért minden elismerést megérdemel az Uránia.